„Észszerű” – avagy a kompenzációs szint non plus ultrája

A minap Egerben beszélgettem jó pár szülővel, autista fiatallal és lelkes érdeklődőkkel. Ezúton is köszönöm a BEN Egyesület által szervezett délutánt!

A résztvevők:

Ja, nem. De nagyon finomak voltak a sütik. 🙂

Szóval szóba került, hogy én felnőttként, szakember segítségével tanultam meg felismerni és beazonosítani az érzéseimet, valamint a mai napig tanulom kifejezni őket. Az egyik szülő megkérdezte, hogy akkor ezek nekem már ösztönösen mennek, vagy tudatos erőfeszítést igényelnek?

A választ jól példázza az alábbi történet – figyelem, bizonyos gondolatok felkavaróak lehetnek!

A történet szereplői:

– Anita, anyuka – aki a valóságban nem Anita, viszont tényleg anyuka; gyógypedagógus.

– Bogi, 11 éves autista (Asperger szindrómás) kislány – jó, jó, nem Bogi, de hát a személyiségi jogok, na. Viszont tényleg autista leányzó. Kb. egy éve ismerjük egymást, jókat szoktunk beszélgetni és/vagy játszani, máskor is aludtam már náluk.

– én (Lizanka)

Helyszín: hatalmas park, játszótérrel, étteremmel valahol Magyarországon.

Kellemes őszi délután volt, Bogi játszott a játszótéren, majd eljött a hazaindulás ideje. Én elindultam előttük, Anita és Bogi kicsit lemaradva követtek. Egyszer csak két tenyér csapódott a hátamra. Lefagytam a lépés közben, pont úgy, mintha kimerevítette volna valaki az éppen futó filmet.¹ Nem kaptam levegőt.

Bogi, ezt kérlek, soha többet ne csináld, mert nem szeretem, ha hozzám érnek, nagyon megijedtem és mindjárt bőgök! – hadartam – szerintem hangosan és hevesen, de Anita később azt mondta, teljesen normális hangnemben.

Erre Bogi is megijedt, elkezdett zokogni és elszaladt. Anita ott állt kétségbeesetten:

Most mit csináljak?

Szaladj a gyerek után, – préseltem ki magamból – én megoldom.²

Anita megfordult, futott Bogi után, én meg még mindig ott álltam „pause” módban. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire levegőt tudtam venni, de amint ment, szaladtam a másik irányba. Szaladtam… ööö, szóval szedtem a lábam gyorsan. Valahogy így:

Arra gondoltam, hogy 1. nem borulhatok ki – legalábbis nem itt és nem most, 2. nem verhetek bele ököllel semmibe, mert nem mutathatok rossz példát a gyereknek. ³ Szóval tettem két kört, majd visszamentem a kocsihoz. Anitáék is közeledtek, bár Bogi még mindig zokogott, és nem mert a szemem elé kerülni. Pár méter távolságból mondtam neki:

Bogi, nincs semmi baj, nem tudhattad, hogy ez nekem rossz! Egyáltalán nem haragszom, de sajnos nem tudok másképp reagálni.

Én is ezt mondtam neki! Így ismerjük meg a másikat, és ebbe belefér, hogy néha hibázunk – próbálta Anita is nyugtatgatni a kislányt.

De Bogi csak bújt Anita mögé, és sírt tovább. Odamentem a kislányhoz, megsimogattam a hátát:

Bogi, ugyanúgy szeretlek, mint eddig! Tényleg nem tudhattad, hogy ez lesz, és semmi gond nincs! – közben meg is öleltem.4

Ő odabújt egyszerre az anyukájához és hozzám is:

Jóhóhóólvan, tuhudooom… – ekkor már próbálta abbahagyni a sírást.

Sírd ki magad nyugodtan, hadd múljon el a feszültség! – biztattam.

Szép lassan megnyugodott végül, és el tudtunk indulni hazafelé. A délután többi része már mókával és kacagással telt. Az esti beszélgetés közben meséltük a történteket Anita párjának, közben Anita megjegyezte:

Köszi, hogy még meg is ölelted Bogit, tudom, hogy ez neked nem annyira komfortos!

Mire én: – Jó, hát így volt észszerű!

Egy másodperc után mindhárman elkezdtünk nevetni. 😀 Ennyit az „ösztönös” érzelmek „ösztönös” kifejezéséről. Ahogy Anita később összefoglalta: tankönyvi példa volt az egész eset mind Bogi, mind az én részemről.

Félreértések elkerülése végett, én tényleg nagyon kedvelem azt a kislányt, tehát ez a része őszinte volt! A kifejezésre juttatáshoz kellett lefuttatnom villámgyorsan több algoritmust, és aszerint cselekednem. Másrészt Bogi, az anyukája példaértékű nevelésének, segítésének köszönhetően, elképesztően erős önreflexióval bír, ami lássuk be, egy 11 évesnél igen ritka. Még a neurotipikusok között is. Jómagam igencsak 30 körül jártam, amikor eljutottam idáig. (Rengeteg segítséggel.) Ugyanakkor pont ez az önreflexió az, ami miatt Boginak komoly félelme, hogy nem viselkedik „helyesen”, és megbánt másokat.

Azt remélem, hogy ez az eset egy iciri-picirit oldotta benne ezt a frászt, hiszen megélhette, hogy a viselkedésének nem volt visszafordíthatatlan következménye, sőt, továbbra is ugyanannyira szerethető, mint az „észszerű” eset előtt.

Végezetül sorban a saját kompenzációim:

1: Nem csaptam oda a kezemmel. Ebből még kamaszkoromban is volt gondom. Sosem akartam szándékosan senkit megütni, viszont ha nem láttam, hogy nyúlnak felém, néha bizony reflexből cselekedtem.
2: Villámgyorsan nézőpontot váltottam.
3: Beindult volna a régi, rossz mechanizmus, de nem hagytam, plusz ld. egy sorral feljebb.
4: Felismertem, hogy a kicsinek szüksége van rá, nem elég a szóbeli megnyugtatás.