„Igazából én csak néha szorongok egy nagyot”

Szorongás

Mindig is szorongtam. Nem emlékszem olyan életszakaszomra, amikor nyugodtan teltek volna a mindennapjaim. Persze gyerekként teljesen más formában mutatkozott ez meg, mint manapság.

Akkor kezdett elviselhetetlenné válni, amikor beköltöztünk Budapestre a XXI. század elején. Addig „csak” fejben szorongtam. Valószínűleg a hirtelen sok inger csapta ki a biztosítékot. Vidéken minden csendesebb, tisztább volt, jóval kisebb (és ismerősebb) populációval kellett nap mint nap kontaktálnom. Onnantól kezdve viszont szervi okok nélküli rosszullétekkel teltek az éveim. Volt, hogy hetekig nem tudtam kimenni a lakásból. Vagy csak kísérővel. Akkoriban még nem tudtam, tudtunk, tudhattunk (…?) az autizmusról, így aztán pánikbetegnek tartottak. Hiába mondtam, hogy én nem 10-30 percig vagyok rosszul, hanem folyamatosan.

(Kis kitérő – a teljes diagnosztikai kritériumok felsorolása nélkül: a pánikbetegek jól megfigyelhető helyzetekben lesznek rosszul, a rohamok spontán múlnak a helyzetből való kikerüléssel, max. 1 óra alatt helyreáll a szervezetük.)

Csakhogy rajtam nem látszik, hogy nem vagyok jól… Íme, az akkori arckifejezéseim tárháza – meg a mostani is, ha nagyon fáradt vagyok, azaz épp nem működik a kompenzáló modulom:

Autista arckifejezések

Másfél, azaz 1,5 év kellett hozzá, hogy elhiggyék a szakemberek, nem szimulálok. „Véletlenül” nem a saját dokimnál kötöttem ki, az a másik doki meg véletlenül vette a fáradtságot, és megnézte a pulzusomat… Szóval tömtek gyógyszerekkel, amik persze nem segítettek. Két év alatt meguntam a „bedrogozást”. Elkezdtem alternatív megoldásokkal próbálkozni – A-tól Z-ig. Tizensok év alatt rengeteget változtam ugyan, de úgy jártam, mint a klasszikus színdarabban (Sinkovits Imre – Szombathy Gyula – Tábori Nóra – Mellékhatás) a főszereplő: „Doktor Úr, napok óta rettenetesen viszket a hátam!”

Aztán kiderült, hogy autizmus a magyarázat neve. És hogy ez „normális”. Mármint a leggyakoribb társuló zavar a generalizált szorongás. Hát, kösz. Nem volt könnyű feldolgozni egyik infót sem. Talán hallottátok már ezt a Reinhold Niebuhr idézetet:

Istenem, adj nekem türelmet,
Hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni,
Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok,
És bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam különböztetni.

Fenti bölcsesség mentén ismerkedem a szorongásommal. Mert mindig van kiváltó ok, eddig viszont csak a lelkemben kerestem a magyarázatot. Elhittem a „szomszéd néni csúnyán nézett rám” típusú megoldásokat. Tény és való, hogy sok sérelmet felhalmoz az emberfia élete folyamán, csakhogy én már annyit foglalkoztam a lelkemmel, hogy sántított az a teória, miszerint kizárólag valami blokk, trauma stb. lehet felelős ezért az állapotért.

Amióta tanulok az autizmusról, összeállt bennem a másik fele az egyenletnek. Nem csak lelki okokból lehet ám szorongani! Ott vannak azok a bizonyos neurológiai folyamatok, amiket úgy emlegetünk, szenzoros túlérzékenység. Beszélgettem erről a felfedezésemről a témához értő neurológussal és pszichológusokkal – és kiderült, hogy (már megint) nem én fedeztem fel a spanyol vaxot.

Igen, ilyen létezik, sőt! Minél inkább túltelítődik egy autista idegrendszere, annál rosszabb tüneteket produkál a teste. Lám, lám… most már kétfelől vizsgálgatom a helyzeteket. 1. Milyen régi sztori kapcsolt be? 2. Mennyire vagyok túlterhelve? A megoldás többnyire az, ha észérvekkel tudom kezelni a szituációt. Vagy kilépek belőle. Amióta rendelkezem ezzel az információval, sokkal kevesebb helyzetből menekülök ki. Végre értem – többnyire -, hogy mi történik velem, bennem.

Mihelyst néven nevezzük a mumust, máris kevésbé félelmetes…